Néhány nappal ezelőtt egy közösségi csoportban, elkeseredett anyuka írt, és kért segítséget, a gyász feldolgozásban, olyan koraszülőktől, akik a koraszülést követően elvesztették babájukat. A hozzászólásokban, rengetegen jeleztek, és néhány mondatban leírták a történetüket.
Ahogy olvastam a kommenteket, potyogtak a könnyeim és nem jutott hírtelen semmi az eszembe, mit lehet erre írni azon kívül, hogy “őszinte részvétem”.
Azt gondolom, ehhez leginkább, olyan személyes kapcsolatra, támogatásra van szükség, amit mi mentori munkánk alatt végzünk.
Hiszen a perinatális veszteség, gyász azokat is érinti, akik nem vesztették el a babájukat, de átélték ennek lehetőségét.
Előző bejegyzéseimben, már többször érintettem a témát, amikor a koraszüléssel kapcssolatban leírtam mit is éreztem, milyen gondolatokkal küzdöttem, milyen félelmeim voltak.
A perinatális gyász a terhesség ideje alatt, vagy a szülés folyamán elszenvedett veszteség.
Koraszülés után, én személy szerint a terhességem idő előtti végét gyászoltam, ami felkészített volna arra a boldogság érzésre, amit egy kisbaba születésével átélünk.
A nők kb 35%-a éli meg élete során ezt a veszteséget, gyászt. Néhányan a korai terhesség idején.
Mi is átéltük…többször is.
Mi zajlik le ilyenkor bennünk? Hogyan és mennyi időre van szükségünk, hogy “elengedjük”?
A történtekről nem beszéltünk, saját magunkban gyászoltuk, meg nem született babáinkat.
Miután elhatároztuk, hogy – bár ketyeg az a bizonyos biológiai óra – mi mégis szeretnénk közös gyereket. Nekem már volt kettő, de páromnak még nem volt.
Nem bíztam a véletlenre, ezért regisztráltam egy oldalra, ahol a ciklusaim alapján pontosan jelzett a telefonom, hogy mikor van ovulációm és a naptáramban is jelölgettem.
Néhány hónap múlva boldogan mutattam a pozitív tesztet a páromnak. Már a jövőt terveztük a babával.
Bejelentkeztem a nőgyógyászhoz, ahová párom is elkísért. Az ultrahangon megpillantottuk a mi nagyon apróka kis “csemeténket”. A szívemben olyan melegséget éreztem, ami csak ritkán fordul elő. Olyan semmihez nem hasonlítható boldogság érzést. Az orvos szerint, kisebb, mint amekkorának lennie kéne, pulzálás van, de két hét múlva, újra jöjjünk. A két hét borzalmasan hosszú volt.
Az újabb ultrahangra párom ismét elkísért, és vártuk, hogy újra lássuk a mi kis porontyunkat. Sajnos az orvos ekkor közölte, a magzat elhalt, és sorvadni kezdett, ami miatt műszeresen el kell távolítani.
Másnapra kaptam időpontot a kórházba a műtétre. Ekkor 10 hetes terhes voltam.
Az utasítás szerint, amennyiben a vetélés spontán megindulna, azonnal menjek be a kórházba.
A nap többi részében szótlanul, sírva próbáltam összeszedni mindazt, amire szükségem lehet a kórházban. Reménykedtem, még az utolsó pillanatig is…hátha tévedés történt. Nem. Nem volt tévedés.
Éjszaka erős görcsökkel, vérzéssel vitt be a párom az osztályra. Hajnalra már legyengültem, mert elég sok vért vesztettem, és közben kilökődött a magzat, amit szövettanra küldtek. Összeomlottam, zokogtam.
Az orvos reggel jelezte, hogy meg kell csinálja a befejezést.
Az utána következő napokat otthon töltöttem. Párom dolgozni ment, és úgy éreztem, hogy nem érti mi történt. Nem tört össze, nem úgy mint én, csak szótlanul tette a dolgát.
Ő is gyászolt! Mindketten a magunk módján gyászoltunk. Nem beszéltünk róla, nem akartunk róla beszélni, csak csendben, magunkban eltemetni az álmot, amit a babával terveztünk.
A gyász feldolgozására nem hagytunk sok időt, mert az a bizonyos biológiai óra ketyeg, és mi nem adtuk fel!
Kezdődött minden előről. A naptár szerint éltünk! Karikák, csillagok, piros, kék tollak…így telt el néhány hónap, amikor újból pozitív lett a teszt.
Boldogság és aggodalom. Az első ultrahang vizsgálat szerint a magzatunk rendben fejlődik.
Aztán barnás folyás után, (ekkor 11 hetesen) újra a sokk…zavarodottan, kétségbeesetten rohantunk a nőgyógyászhoz, aki nem talált szívhangot. Másik ultrahang, másik orvos…ő sem talált…
Másnap kórház, újra ultrahang, hátha…, de nincs…
Összetörve, sírva vittek a műtőbe. A szobában felébredve teljes közönnyel fogadtam a környezetemben lévőket. Semmi nem érdekelt, mintha meghalt volna a lelkem egy része. Hetekig voltam ilyen állapotban.
Pár hónappal előtte, szállást foglaltunk Horvátországban. Közelgett a nap, az utazásra. Ez kicsit kizökkentett a mély szomorúságból, az önsajnálatból, az átélt, újabb megrázkódtatásból.
Aztán megint, a naptár szerint ment minden. Görcsösen, szinte már megszállottan akartam. Szervi problémát nem állapítottak meg. A vetélésekre nem volt magyarázat.
Telt az idő, múltak az évek és hiába akartuk, görcsöltem rá, nem akart sikerülni.
Már szóba sem került, ha lehetett a témát is kerültük.
Munkahelyet váltottam, ahol volt teendőm rendesen. Minden gondolatomat lekötötte a sok új feladat.
Eszembe sem jutott, hogy talán babát várok, azért késhet a menzeszem. Aztán nem csak, hogy késett…
A pozitív teszt után, olyannyira nem hittem el, hogy csináltam még egyet. Ami már hihetővé tette, hogy babát várok.
Aggódtam, rettegtem mi fog következni. Újra, át kell élnünk a borzalmakat?!
Időpontot kértem a nőgyógyásztól, de nem kapkodtam el.
Babonából ezúttal nem kísért el a párom.
Az ultrahang vizsgálatkor az orvos teljesen egészségesnek, és a korának megfelelő méretűnek látta a babát. Alig tudtam felfogni, amit láttam és hallottam. Sírtam és hazáig az ultrahangos képet szorongattam.
Párommal hazafelé útközben találkoztam, mikor átadtam a fotót a babáról az ő szemébe is könnyek szöktek és megpuszilta a fotót, amin a picikénk volt.
A genetikai vizsgálat, majd a teszt eredményei sem utaltak rendellenességre, így megnyugodhattunk.
Egészen addig nem tudtam teherbe esni, amíg ez a gyász folyamat teljesen le nem zárult bennem, el nem engedtem a múltban történteket. Nekem 3 év alatt sikerült.
A koraszülés újra előhozta a félelmeket, de ekkor már úgy éreztem ezt biztosan nem élem túl. A sokk, amikor a magzatvíz elfolyt…a zavarodottság, hogy szinte az orvos kérdéseit, szavait sem tudtam felfogni, a düh, a szomorúság, a bűntudat érzésével küzdöttem.
Szerencsére a mi babánk rendben volt, és ezen a traumán is sikerült néhány hónap alatt túl tenni magunkat.
Időt kell adnunk magunknak, hogy feldolgozzuk magunkban a történteket. Ne okoljuk magunkat, hiszen legtöbb esetben ezekre nincs magyarázat.
Egy kisbaba elvesztésének érzésére nincsenek szavak. Annak érzését nem lehet szavakkal kifejezni.
Túl kell élni! Az egészséges gyász-folyamaton végig kell menni. Türelemmel, majd keresni valamit amivel újra értelmet nyer az életünk. Lehet az írás, festés, rajzolás…bármi, de keressük meg és ne adjuk fel!
Sokszor hatalmas erőt, lelki támogatást tudunk nyújtani azzal, ha csak meghallgatjuk azt, aki a poklok poklát élte meg, és a kisbabája csak “vendégbabaként” érkezett!
Ne szégyeljünk segítséget kérni, vagy a felajánlott segítséget elfogadni!
Fotók forrása: pinterest.hu
Nagy Anett
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: