Ma egy olyan témába ástam bele magam, ami a környezetemet és azt hiszem sok embert érint, és nem utolsó sorban, mint szülőt elgondolkodtat.
Mi lehet a hátterében az iskolai bántalmazásoknak?
Vajon megteszünk-e mindent, hogy ez ne következhessen be?
Elfogadjuk-e gyermekünket, olyannak amilyen?
Tapasztalt szülő vagyok. Két felnőtt gyermekem van, és egy pici, akivel még sokminden vár ránk, ebben a megváltozott világban.
Sok időt töltöttem gyerekek között. Beszélgettem szülőkkel, és sokat olvastam a témában.
Nem vagyunk egyformák, a gyerekeinket sem egyformán neveljük.
Távol áll tőlem, hogy kritizáljam bárkinek a gyermek nevelési “szokásait”, amit szerintem nem “szokásból” csinálunk és elsősorban, mint szülők, példák vagyunk számukra. A viselkedésünk, a stílusunk, az életvitelünk, az emberekhez való hozzáállásunk, mind “másolódnak”.
“Nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos, hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem pedig azt, amit prédikálok neki.”
Dr.Vekerdy Tamás
A legelejéről kezdeném, amikor egy kisbaba megszületik, szeretjük, vigyázunk rá, óvjuk. Az az elmélet, hogy “hagyd sírni, ne vedd fel”, jó nagy baromság. Ezzel kezdődik a szülő és gyermek kapcsolata, kialakul a kötődés.
Legyen rá időnk! Öleljük magunkhoz, meséljünk neki, beszéljünk hozzá, hogy érezze a szeretetünket, a törődésünket, a biztonságot. Ettől nem lesz elkényeztetve!
„Érdemes tudni, hogy minél korábban érkezik egy üzenet magamról és a világról, annál mélyebb nyomot hagy. Azt szokták mondani, hogy “Olyan kicsi voltál, nem emlékezhetsz”, és valóban, a tudat szintjén nem marad emlékkép a korai élményekről, ezek mégis meghatározóan fontosak – sejtszinten alakítják a személyiséget. Mondok egy példát: ha egy csecsemő azt tapasztalja, hogy türelmetlenül, kapkodva etetik, öltöztetik, fürdetik, hogy nagyon kevés a szemkontaktus, hogy sírására nem egy érdeklődő, megnyugtató, mosolygó arc jelenik meg, hanem egy szűk pupillájú, másfelé tekintő, zárt arc, az ő biztonságát veszélyeztető mozdulatokkal, abból azt az üzenetet veszi le, hogy az életben maradásához szükséges találkozások kellemetlenek. Ez nagyon erősen befészkeli magát a személyiség mélyére, és negatív irányban befolyásolja annak alakulását. Az így induló gyerek leggyakoribb megoldása erre a tartósan elutasító szülői magatartásra az úgynevezett “negatív figyelemkeresés”. Tapasztalata alapján tudja, hogy együttműködő-közeledő viselkedéssel nem képes kivívni szülei figyelmét, így egyetlen eszközként marad a ’gondolkozás’. Így alakulhat ki a ’problémás gyerek’, aki ezt a stratégiáját persze más kapcsolataira is átviszi, sok ütközést teremt a kortársaival és a felnőttvilággal egyaránt.”
(F. Várkonyi Zsuzsa: Hoztam, kaptam, átszabtam!)
A későbbiekben, amikor, már elindul, és megnyílik a világ körülötte, néha a kiborulás határán mozgunk, mert folyton olyan dolgok következnek amivel veszélyezteti a testi épségét. Aggódunk, féltjük, de igyekszünk nem túlzásba vinni. 😊
Eljön a pillanat, mikor a szerető, óvó környezetből, az eddig csak anyuka szárnyai alatt próbálkozó csöppség bekerül egy közösségbe.
Anya féltő keze, már nem óvja, nem védi meg mindentől és mindenkitől. Ez az első olyan hely, ahol alkalmazkodni kell másokhoz, és itt már sokminden kiderül gyermekünkről, akinek a jelleme kezd formálódni.
Ahhoz, hogy nyugodtak lehessünk, hogy a gyermekünk jó kezekben van, fontos, hogy ne extra szolgáltatást nyújtó intézményt keressünk, hanem, kössük személyhez a választásunkat. Fontos, hogy tartsunk kapcsolatot az óvoda dolgozóival, hogy hallgassuk meg, ha a gyermekünkről véleményt mondanak. Akár jót, akár rosszat!
A visszajelzésből kiderülhet, hogy jó-e az út amin haladunk!
A rossz nem minden esetben rossz, de figyeljünk az intő jelekre!
Okozhatja sokféle, dolog. Akármennyire hihetetlen, egy túlmozgásos gyereknél, ételallergia is kiválthatja, hogy “felpörög”. Előfordul, hogy szimplán csak fáradt, nyúzott, frusztrált, de amennyiben ez huzamosabb ideig fennáll, érdemes szakemberhez fordulni.
Milyen elvárásai lehetnek a szülőnek a pedagógusok felé?
Van, akinek semmi. Ők azok akiknek általában a gyerekei nem átlagosan viselkednek, ők nem fogadják el a pedagógus véleményét, és akikből később “kis terrorista” lesz. A közöny a pedagógusok felé, a probléma irányában, valójában a gyerekük iránt is közöny marad. Ezek a gyerekek akik nem ismernek határokat, agresszív viselkedésüket pedig a szülők közönye okozza. Minden extrát megkapnak, a legmodernebb kütyüktől kezdve, a legújabb, legmárkásabb cuccokig. Kivéve a legfontosabb dolgot. A szülő gyermekével töltött minőségi idejét, és a szeretetét. Követelőző diktátorokká válnak.
Ismerek olyan szülőt, aki a három éves gyerekének okostelefont vett ajándékba karácsonyra😳 sajnos, ennek a gyermeknek, sokkal inkább lett volna szüksége, mesekönyvre és a szülőre, aki mesél neki.
„Melegen ölelni testi-lelki értelemben vagy fegyelmezni? Nincs ’vagy’! Ahogy nincs ’engedetlen’ gyerek sem. Labilis és zavarodott gyerekek vannak, akik nem érzik magukat biztonságban, mert nem ismerik a határokat, és ez kiváltja a rémült agressziót is. Minél kisebb a gyerek, annál inkább neked kell döntened, és minél nagyobb, annál inkább vele együtt. Kedvesen, rugalmasan, ugyanakkor szilárdan. Ne ússz együtt a fegyelmezési divatokkal (semmilyen divattal), ne hidd el a jelszavakat (mindig hazudnak)! Melegszívű fegyelmezés, irányítás, ide fut ki ez a könyv, rengeteg gyakorlati tanáccsal, és láthatod: így tudsz magadnak, gyerekednek és mindnyájunknak egy jobb világot építeni.”
Dr. Vekerdy Tamás ajánlója Kim John Payne Melegszívű fegyelmezés című könyvéhez.
Úgy gondolom, a pedagógus vagy óvodapedagógus, ők mint szakemberek sok segítséget tudnak a szülőknek nyújtani, hiszen a nap nagyrészében ők vannak a gyermekkel.
Számomra fontos, hogy tudjam a gyermekem fejlődése rendben van-e? A közösségbe beilleszkedés sikeresen megtörtént-e? Ez az óvodában és az iskolában is fontos. Társaival, hogyan viselkedik, könnyen szerez-e barátokat, nem agresszív-e a viselkedése.
Ezt azért tartom fontosnak, mert szerintem vannak olyan korszakok, amikor a gyermek egészséges fejlődéséhez hozzá tartozik, az agresszió. Amit ha észreveszünk, időben, meg tudjuk akadályozni, hogy ne a pajtásokat verje fejbe egy székkel, vagy ami a kezébe kerül, hanem esetleg más formában vezesse le a dühét. Nem kell, hogy elfojtsa, mert az sem teljesen múlik el, csak egy időre. Előfordul, hogy dühösek vagyunk, legszívesebben nekimennénk a másiknak, de ezzel a problémát súlyosbítjuk, nem megoldjuk. Arra kell ösztönözni a konfliktusban résztvevő gyerekeket, hogy kössenek kompromisszumot, vitassák meg a problémát és keressék meg a közös megoldást. Ne úgy, hogy kiverik egymás fogát🤔
Ezt a pedagógusnak tudni kell megoldani, kezelni!
Ha bármiben kétségek merülnek fel, fontos, hogy kezeljük, kezeltessük! Lehetőleg időben!
Egy másik ismerősöm, akinek a kisgyermeke, már iskolába jár. Az óvodában nem akarták, vagy nem foglalkoztak vele, hogy a gyermek figyelemzavarral küzd. Engedték a szülőnek, hogy iskolába vigye, ahol a gyermeket sorba érték a csalódások, kudarc és a szülőt is. Az óvodapedagógus munkája ebben az esetben egy hatalmas semmi! Nyugodt szívvel visszaadhatja a diplomáját! Három éven keresztül ez a kisgyerek mindennap vele volt a nap nagyrészében. Látnia kellett volna, hogy problémája van. Ha időben javasolja szakember megkeresését, akkor talán most nem undorral, szomorúan menne be az iskolába.
A gyereket pajtásai kiközösítik. Más, mint a többiek, de nem hülye!
Lehet az figyelemzavar, magatartászavar akár viselkedési probléma…
Nem szégyen, ha egy gyereket fejlesztésre kell hordani, vagy esetleg nevelési tanácsadóba. Sokkal nagyobb szégyen, ha nem tesszük meg, és emiatt gyermekünkről beszél az egész iskola, és ami még elég gyakori, hogy a problémás gyereket megbélyegzik, kiközösítik.
Ez egyértelműen a szülő és a pedagógus közös együttműködésén alapszik.
Észre kell vennünk, kommunikálnunk kell, a gyermekről, ha bármit észreveszünk! A pedagógusnak pedig kutya kötelessége, a gyerek viselkedéséről, magatartásbeli és tanulási nehézségeiről a szülőt tájékoztatni!
A szülőnek el kell fogadni, hogy a gyermeke nem átlagos, hanem más. Több türelemre, segítségre és bíztatásra van szüksége. Ugyanez a pedagógus irányában is elvárás!
Ha a gyanú felmerül, hogy egy gyermeket, kiközösítenek, esetleg “bántalmaznak”, ami alatt nem csak a testi bántalmazást értem, hanem a lelki bántalmazást, ami ugyanúgy nem megengedhető viselkedés.
A pedagógusok több fórumon elmondták, hogy nem tudnak, képtelenek ennyi gyerekre odafigyelni!
Nemtudom ki, hogy van vele, de ezt nem tudom elfogadható érvként elfogadni, és mélységesen felháborít amikor ezt hallom, vagy olvasom!
Ez a dolguk, a munkájuk, a hivatásuk!!! Igenis, nem csak a tananyag leadjása a feladatuk! A felelősség iskola időben a tanároké, óvónőké és ha a legkisebb jelét észleli egy esetleges konfliktusnak, azonnal értesíteni kell a szülőket!
A szülőknek pedig kötelességük együttműködni! Azzal nem lehet elintézni, hogy lerázzuk magunkról a felelősséget, és hagyjuk, hogy a gyerek tovább “terrorizálja” társait.
A rendszeren lenne mit javítani, de erre most nem térnék ki!
Eszembe jut, hogy mikor én iskolás voltam, (időszámításunk előtt😊) az 1980-as években, bizony tudták kezelni a pedagógusok ezeket a helyzeteket.
Tanító és nevelő munkát végeztek. Nem volt köztünk olyan bátor diák, aki csapatba verődve, bármilyen módon bántalmazta volna kisebb és gyengébb iskolatársát. Ha netalán volt, és kapott egy sallert a tanártól, meg egy beírást az ellenőrzőbe, kicsit összehúzta magát, mert otthon várta a következő saller. Mikor otthon megkérdezték, miért volt a pofon, kapott meg egyet.
A szülők, a tanárok és mi gyerekek is tudtuk a határokat.
Szemléltetés céljából leírom, hogy egy kb 4000 fő lakosú kis község, iskolájába jártam, ahol egy évfolyamból 4 osztály volt, mind a négy osztályban legalább 30 tanuló. A mi osztályunk 36 főből állt.
Elbírtak velünk!
Szerintem egyértelműen a felnőttek hibája, az hogy a gyerekek 11 évesen, brutalis módon bántalmazzák iskolatársaikat, elveszik a mobilját, a pénzét stb.
Figyeljünk rájuk!
Több családnál észrevehető, hogy gondok vannak. Még kívülállóként is!
Persze az ember nem szól bele, mások életébe, de feltűnik és nem titkolják el a problémát.
Adott egy család, anya, apa, két gyermek. Az egyik kitűnő tanuló, példás magatartással, kiváló sport teljesítménnyel. Egy igazi “minta gyerek”. Testvére tanulási zavarral küzd, a magatartása is problémás. Az egyik szülő elfogadja így mindkét gyermekét, a másik külömbséget tesz közöttük, amit ki is nyílvánít. Számomra ez a szülői viselkedés elfogadhatatlan!
A rossztanuló gyermek, kirekesztett lesz. Szeretethiány miatt az érzelmi fejlődése sivár. Könnyen válik, “iskolai bántalmazás” áldozatává. Hová fordulhat? Ki nyújt neki biztonságot, kiben bízhat?
Hogyan és milyen felnőtt lesz?
A családnak véleményem szerint egy családterápián mindenképpen részt kéne venni. Ami szintén nem szégyen, ha megpróbálunk segítséget kérni, hogy a családot egyben tartsuk, és békében boldogságban tudjunk élni.
A gyerekünk a mi felelősségünk!
Még egy nagyon fontos! Azt gondolná az ember, hogy alap dolog, de sajnos a kiközösítés oka lehet, ha a gyermek ápolatlan. Tanítsuk már meg az alapvető tisztálkodási dolgokra! Fogmosás, fésülködés, mosakodás, fürdés.
Nem gondolnám, hogy egy három, négy, öt éves gyermeknek az esti fürdés, tisztálkodás abból áll, hogy beletesszük egy kád vízbe, otthagyjuk, majd mikor eszünkbe jut, esetleg befejeződött a kedvenc műsorunk a tévében, kivesszük a vízből. Ez nem tisztálkodás. Néha még a felnőttek sem képesek reggel fogat mosni, megmosakodni, fésülködni. Legalább egy héten egyszer, vagy ha szükséges, többször mossunk hajat a gyereknek. Adjunk tiszta ruhát rá.
“Csalónapok” előfordulnak, amikor ritkán kimarad egy fürdés, ez még nem akkora probléma, de ezt ne hétközben, iskolaidőben engedjük.
Elképzelhető, hogy a családban történik valami váratlan helyzet amitől megváltozik a viselkedése.
Akárhogy is, akármilyen szemüvegen keresztül nézem az iskolai bántalmazást, tennünk kell ellene!
A szülőknek a pedagógusoknak…nem élhetnek úgy a gyerekeink, hogy rettegésben tartsa őket bárki!
A pedagógus jelezze a szülőnek, a szülő pedig tegye meg a megfelelő lépést!
Próbáljunk tenni ellene, kérjünk segítséget, ha már végkép tanácstalanok vagyunk, de ne hagyjuk, hogy gyermekeink így nőjjenek fel! Tanítsuk meg őket szeretni, segítsünk neki, hogy önálló gondolkodása, elképzelése legyen. Nem azzal, hogy megmondjuk, mit és hogyan tegyen, hanem biztosítsuk, hogy mi ott állunk mellette!