Közelgő születésnap!

Fotó forrása: https://www.instagram.com/naturalbabybirth/

Hamarosan egy éves lesz a mi kis koraCsodánk!

Ahogy közeleg a nap, egyre többször élem át újra, és újra a pillanatokat…

Tisztán emlékszem mindenre. Ha behunyom a szemem, még a szagokat is érzem.

Mélyen…nagyon mélyen nyomott hagyott bennem, amit akkor éreztem és átéltem.

Látom magam, ahogy másodpercek alatt tudatosodik bennem, hogy baj van!

A kétségbeesést, a félelmet, hogy elveszítem a kisbabámat. A kórházba érkezésem. Hallom az ügyeletes orvos szavait.

Nem volt nyugtalan, kedves sem, kicsit mintha haragudott volna, hogy fel kellett kelnie éjjel fél 1-kor, csak mert én megijedtem.

Ez nem csak ijedtség volt, ez annál sokkal rosszabb. Nem voltam képes válaszolni, nem tudtam felfogni a kérdéseket, csak szerencsétlenkedtem a vizsgálóba, a vetkőzéssel. Keresgéltem a táskában, de fogalmam sem volt, hogy mit is keresek.

Próbáltam nem sírni, felfogni amit hallok. Az ügyeletes szülésznőre figyelni, aki elmondta, hogy ő is 32.hétre született. Nehéz és rettenetesen fárasztó volt összpontosítani. Vért vettek, ultrahangot csináltak, a kicsikém eddig farfekvéses volt, de most már koponyafekvésben van, a súlya megközelítőleg 2100g, az áramlás jó. A szuri amit kapok kellemetlen lesz, ez a tüdőérlelő. Infúziót kötnek.

Behívják a hozzátartozókat. Apa Németországban, de nem szabad halálra rémíteni, mert hosszú az út hazáig.

Nagylányomat látom, aki együtt sír velem. Nem tudok neki mit mondani, csak azt, hogy szeretem és ne aggódjon.

Nem volt kedvem beszélni, megszólalni. A mentőben csendben, magamba roskadva vártam, hogy a Klinikára érjünk. Hosszú volt az út, nem tudtam hol, merre járunk.

A mentősök kedvesek voltak, néha megkérdezték, hogy vagyok, vannak-e fájásaim, és mocorog-e a babám. A kezem a pocakomon volt folyamatosan. Féltettem a kisbabám. Nem akartam elveszíteni Őt is…ahogyan korábban, egészen icipici babáimat.

Ők nagyon picik voltak, nem éreztem még a mozgásukat, nem volt még nevük…de hallottam a szívük dobbanását. Fájdalmas volt, de ha most elveszítem, azt már nem élem túl.

Látom magam, ahogyan a műtőben reszketek, érzem az orromban a fertőtlenítő szagát. Látom a kisbabám, ahogy kiemelik a pocakomból.

A pillanatot, amikor belépek a Koraszülött Intenzív Osztály ajtaján, és hirtelen olyan leszek, mint egy gyerek, aki először lép be az óvoda ajtaján. Egyedül, ijedten, aggódva és rettenetesen összetörve.

Legszívesebben oda mennék magamhoz, átölelném magam és elmondanám, hogy minden rendben van. Csodálatos, ügyes és egészséges kislány lett belőle.

Akkor, ott még nem tudtam, hogy egy év múlva, ugyanígy fognak folyni a könnyeim, de akkor már nem a félelem, aggodalom, hanem az öröm, a boldogság könnyei lesznek.

El fog ez valaha múlni, vagy ezután, már mindig ennyire élénken fog élni bennem az emlék?

Azt gondoltam 43 évesen, a hátammögött van már néhány kemény küzdelem. Erősnek és keménynek gondoltam magam…

Eltelt egy év, és én látom, újra érzem azt amit akkor, de már nem félek, hanem boldog vagyok…és minden pillanatot egy csodaként élek meg.

A trauma feldolgozása, elfogadása nem azt jelenti, hogy elfelejtjük azt ami ott és akkor történt…ezt átéltük, ez bennünk marad, de az idő mindig kicsit szépít rajta.