Saját fotó, mások számára nem használható
„ Azért, mert szerettek, jöttem a világra.
Lettem új fénycsillag, szülők boldogsága.
Szeressetek mindig, igaz szeretettel.
A kincsetek vagyok:
Kicsi kincs, de ember.”
(Ismeretlen szerző)
Várakozással teli pillanatok, mintha életem legnagyobb találkozására készülnék.
Aggódva, félelemmel álltam az ajtó előtt, amire az volt kiírva KORASZÜLÖTT INTENZÍV OSZTÁLY.
Ide nem lehet csak úgy, akárkinek bemenni, ez egy nagyon különleges hely.
Egy fecskendőt tartottam a kezemben, amiben néhány csepp anyatej volt. Tudtam a picikémnek ez most mindennél fontosabb. Tanácstalanul, remegve álltam az ajtó előtt. Próbáltam az üvegen benézni, hogy felkészüljek, arra, amit ott látni fogok. De ott, egy másik ajtó volt, egy másik, különleges világ.
Kedves anyuka lépett oda, aki utcai ruhában érkezett, és valószínűleg nem először járt már itt. Látta rajtam, hogy kezdő vagyok, és Ö már tudta milyen érzés oda belépni. Megmutatta, hogy melyik csengőt kell megnyomni, hogy beengedjenek.
Az ajtó kinyílt, az anyuka eltűnt és én beléptem azon a csapóajtón. Kórházi ruhában, megviselten, fáradtan, aggódva, néhány órával a műtét után álltam és ijedten néztem körül.
Merre keressem a kisbabámat, a kicsi kis csepp babám?
Hosszú folyosó, ahonnan ajtók nyílnak. A falon mindenhol apró, pici babák képei, egy színes táblán sok-sok pillangó, melyen nevek, dátumok, súlyok, és centik szerepeltek. Ők mind hamarabb érkeztek!
Megmutatták, hogy amikor belépünk az első ajtón, jobbra fel kell venni a steril öltözéket, és fertőtlenítő kézmosást kell végezni mielőtt a kórterembe lépünk.
Újra beléptem a csapóajtón, most már steril öltözetben. Odalépett hozzám egy nővérke, én remegve mondtam, a kicsikém nevét. Ő mosolyogva egy ajtóhoz vezetett és a szoba közepe felé mutatott, hogy Hanna ott van szemben.
Egy emelvényen volt, egy kis üveg ágyacskában, és olyan apró volt, olyan törékeny…
Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Nem tudom megmagyarázni azt az érzést, csak sírtam… örömömben, fáradtságomban vagy csak úgy…
A kis fejéből több ágú branül állt ki, és vezetékek mindenhol, gépekhez kapcsolva, amik csipogása ijesztő volt. A szobában hatalmas méretű gépek, inkubátorok, pici rácsos ágyak, amikben icipici babák fekszenek.
A tegnap esti kedves szemű hölgy lépett oda hozzám, bemutatkozott, hogy Ő Hanna doktor nénije. Elmondta, hogy nem kellett lélegeztetni, teljesen önállóan képes lélegezni. Már sikerült megetetni is, és antibiotikumot kap. Ha bármi kérdésem van, nyugodtan keressem meg.
Szerettem volna, ha azt mondja, hogy minden rendben van vele, de ezt ilyen rövid idő alatt nem lehetett tudni, ahhoz meg kell várni az eredményeket.
Megkérdeztem, hogy felvehetem-e? Kis segítséggel- mivel nagyon sok kábel volt rákötve- kezembe vettem a kis apróságot.
Újból potyogtak a könnyeim, éreztem az illatát a bőre pihe puha volt… soha többé nem akarom letenni.
Az ápolónők nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Az egyik megkérdezte, hogy „anyuka, magának az éjszaka volt műtétje?” – válaszoltam, hogy igen erre annyit kérdezett, hogy egyedül jöttem-e le az osztályról?
Őszintén szólva amint az ágyból felkelhettem, már nem feküdtem vissza. Látni akartam Hannát, tudni mi van vele.
Nem éreztem, hogy fáj valamim, vagy rosszul érzem magam, egyedül azt éreztem, hogy vele akarok lenni.
Közben megérkezett apa is, akinek megmutattam, mit kell felvenni, és hogyan léphet be a babánkhoz. Néztük őt és könnyeztünk! Hihetetlen, csodálatos érzés volt… ugyanakkor rettenetesen ijesztő. Csodáltuk, és bíztunk benne, hogy minden rendben lesz vele, olyan tökéletes volt, pedig még sokat kellett volna fejlődnie.
Kérdezték, hogy szeretnék-e maradni a látogatás után etetni, mivel egyikünk maradhat csak, és apa még nem merte megfogni az egyetlen törékeny kislányát, a kis harcos csodát.
Természetesen maradni akartam. Kaptam egy cumisüveget, amiben a pár csepp anyatej is benne volt és egy kis mennyiségű tápszer.
Nem volt egyszerű az etetés, mert ezek a csöpp babák nem tudják, még hogyan kell enni. A cumisüveget, úgy kellett a pici szájába tenni, hogy ne a nyelve alá menjen, mert akkor minden kifolyik a szájából, és nagyon hamar elfáradnak, ami miatt ébrezgetni kell. Akinek nem sikerül a cumisüveg annak szondán keresztül adnak enni.
Miközben próbáltam ébrezgetni, és a cumisüveggel trükközni, beszéltem hozzá. Elmondtam, hogy mindent meg kell enni, semmit nem hagyhatunk, mert otthon már nagyon várja mindenki, és meg kell hízni, hogy haza mehessünk.
Nagyon nehéz volt otthagyni. A torkomban gombóc volt. Próbáltam erős maradni, de a folyosón már újra a könnyeimet törölgettem.
A szobában történtekről, a többi látogatóról, a babákról nem sok minden maradt meg az emlékeinkben, de a találkozás pillanata örök emlék marad számunkra.
Kommentek