Anyának lenni jó! II.
Saját fotó, mások számára nem használható
rész
Több mint húsz év telt el, mióta egyeske világra jött, aztán nem egészen három év múlva ketteske is. Olykor nehéz, de mégis boldog, és hasznos pillanatok emlékei jutnak eszembe
Próbáltam „tanulni” a gyerekeimtől. Akik megtanítottak küzdeni, erősnek lenni és akár a fél világgal szembeszállni.
Egyeske nagyon sok bölcs dolgot tanított meg. Sok bíztatást kaptam tőle, amit soha nem felejtek el neki! Érettségire készültem. A munkahelyemen nem tudtam szabadságra menni, és hát matekból igen nehezen boldogultam. Hajnalban keltem, este értem haza fáradtan, és vacsora után kiültem a konyhába a matek füzetemmel, könyvemmel és már potyogtak a könnyeim, mivel a matek tanárom is azzal indított a vizsgára, hogy esélytelen, hogy sikerül átmennem.
Egyeske megkérdezte, hogy mi a baj, tud-e segíteni?- és igen, tudott. Leült mellém és elkezdte magyarázni a feladatot, mint egy óvodásnak és én hihetetlenül büszke voltam rá, bíztatott, ne adjam fel, ez már a vége! Végig csináltam, és sikerült!
Ketteske pedig, igen színes egyéniség. Hát mellette nem lehetett unatkozni. Az óvó néni úgy jellemezte, hogy „nem szereti az állóvizet”. Mára igazi felnőtt nő lett!
Aztán mikor már mindketten saját gondolkodással, önállóan járják a maguk kis útját, már nincs rám akkora szükségük a mindennapokban, én azt hittem beköszöntött az életemben a nyugalom… akkor érkezett hármaska.
Újra kezdtem mindent. Újra pelenkázás, és „tanulás”, mert ő is igazi egyéniség, pedig még csak 5 hónapos.
Koraszülöttsége miatt, igen sok programunk volt/van. Néha sajnáltam őt, mert húztuk vontuk egyik nap szemészetre menni, másik nap tanácsadásra, harmadik nap csípőszűrésre, aztán Dévény torna…
Anyatejes baba lévén előfordult, hogy napokig nem volt széklete.
Na, de amikor időre kellett menni valahová, na, akkor természetesen sikerült bekakilni.
A téli időnek köszönhetően sikerült a gyerekkel megutáltatni az öltözködést. Evés után elég sokat bukizott, ezért nehéz volt kitalálni, hogy evés előtt vagy után öltöztessem-e fel. Amikor előtte öltöztettem akkor volt utána is, amikor utána akkor, még rá se adtam már össze bukizta magát. Előrelátó voltam, mert rögtön két ruhát készítettem indulásra. Volt az A meg a B terv.
Egy alkalommal, amikor reggel csípő ultrahangra kellett mennünk, és délután 1 órára Dévény torna volt beütemezve az én kicsikém előtte két napig nem kakilt. Még meg is fordult a fejemben, hogy vajon melyikre készüljek.
Reggeli ébresztő, öltözés, cicamosdás, kaja, aztán megint mosdás megint öltözés, végre nehezen megküzdöttünk a sapkával, az overállal és végül, amíg felkapom a kabátom, csizmám a gyereket kiteszem a folyosóra.
Amint felemeltem a hordozót, iszonyatos bűz csapta meg az orrom. Ránéztem az órára, és örömmel nyugtáztam, hogy jól kalkuláltam az időt, még pont belefér, hogy újra levetkőzünk, tisztába teszem, felöltözünk, újra sapka, overál…
Kicsomagoltam és a látvány ledöbbentett… a háta közepéig tiszta cucc volt. Vakartam a fejem, gondolkodtam, hogy vegyem le a badyt, aztán a pelenkát… egyáltalán hogy fogjak hozzá.
Közben gyors ledobáltam magamról a ruhát, mert ennek bizony fele sem tréfa!
A badyt csak felfelé tudom levenni, ami vélhetően azt eredményezi, hogy még a haja sem menekül, amit most nem moshatok, meg mivel sürget az idő, különben sem olyan egyszerű megtartani a zuhany alatt és ráadásul még egyedül is vagyunk… hirtelen ötlettől vezérelve, kerítettem egy ollót és megszabadítottam hármaskát a szennyezett ruhadarabtól.
Berohantam vele a fürdőszobába, közben vetettem egy pillantást az órára és elkönyveltem, hogy ezt már nem kalkuláltam bele, így nagy valószínűséggel nem sikerül időre odaérnünk.
Álltam a kád fölött, a gyereken a csomag még rajta, és a következő probléma, annak levétele, amit, ugye ha leveszek hova tegyek, hogy minél kevesebb „kárt” okozzak.
A kádba nem dobhatom, mert ha rányitom a zuhanyt csurogni fog belőle minden. Egy kézzel levettem, a másikkal tartottam a szarosomat, és ügyesen a fürdőszoba ajtó felé csúsztattam. Király vagyok- gondoltam –ezt is megoldottam.
Lezuhanyoztam pöttömkét, aki közben elégedetten a tükörben nézegette magát. Értetlenül, csendben tűrte, a körülötte kialakult káoszt. (vagy meg, sem mert nyikkanni)
Bebugyoláltam a törölközőjébe, és megindultam a fürdőszobából kifelé, de hirtelen a talpam valamibe belesüppedt…azta, csak sikerült beletrafálnom a pelenkába akkor már kicsit ideges lettem, de igyekeztem megőrizni a hidegvérem, és nem agyvérzést kapni, hiszen mozgalmas nap vár ránk.
Még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet, és estére két agyvérzést fogok lábon kihordani. Kiugráltam a fürdőszobából.
Menet közben azért még jött egy kis mennyiségű buki is, amit nem bántam, hogy nem a tiszta badyra ment. Nekem egy kis takarítás, zuhany újra.
Kezdődött előröl, öltözés, sapka, overál, kabát, csizma… rohanás, hogy odaérjünk. Természetesen már az is pozitív volt, hogy odaértünk, nem időre ugyan, de mégis megjelentük. Senki észre sem vette a késést, mert ugyebár nem úgy hívják be az embereket, ahogyan az időpontjuk van. Itt most kimondottan díjaztam az egészségügyben kialakult trendet.
Az egyik beteg, aki várakozott, megkérdezte, hogy tud-e segíteni, mert pelenkázót a környéken sem láttam, csak egy kis dohányzó asztal féleséget, amire lepakoltam és próbálkoztam a gyermekem, kicsomagolásával, aki a napból csak annyit érzékelt, hogy anyám megint vetkőztet, öltöztet, zuhanyoztat. Sok tekintet szegeződött ránk, gondoltam a gyönyörű kislányomat nézik. Aztán az egyik ajtó üvegében megláttam magam! Csapzott vagyok, a ruhámon buki nyoma…
Erről ketteske, sokszor használt mondata jutott eszembe: „Mit számít, ha boldog az ember!”
A vizsgálat nem volt hosszú, és igazából nem értettem, ha a babáknak csak 4 hónapos kora után fejlődnek ki a csont magok a csípőben, miért kell 2és fél hónaposan elvinni erre a vizsgálatra és kétszer az ortopédiára.
Elindultunk hazafelé, miután a dohányzóasztal féleségen felöltöztettem hármaskát.
Az eső esni kezdett. Tudtam! Az esernyőt is odakészítettem, de ott is maradt. Az esővédő viszont nálunk volt!
Ránéztem a telefonomra és eszembe jutott, hogy sietnem kell, mert hamarosan kajaidő van és a tündérkém nem szeret várni a kajára, így gyors léptekkel vágtattam haza. Még időben!
Közeleg az idő, újra neki vágnunk a nagyvilágnak! Ma már volt kaki, kizárt, hogy megint megszívasson.
Evett, büfizett, a bukit sikerült felfogni, juhééé!!!
Még gyorsan elintézem a mosdót, addig beteszem az ágyába, és már indulhatunk is. Azt mondanom sem kell, hogy úgy éreztem magam, mint aki lefutotta az Ultra Balatont…
Kiveszem az ágyból, és megint megcsapott a szag… ááá, ez csak érzéki csalódás, kétszer egymás után nem létezik. Márpedig van ilyen! Csak nálunk, csak most…
Kezdtem elveszíteni a józan ítélőképességem.
Azért ez kicsit szerencsésebb volt, mert bár a helyzet hasonlított a reggel történtekre, a bady átlapolós volt, így megmenekült, és a pelenka sem került a földre, hanem mindjárt a szemetesbe került, amit a lábammal menet közben odalökdöstem.
Ebből is látszik, hogy egyre dörzsöltebb az ember lánya!
Az édes kicsi kis tündérkém arcát megláttam a fürdőszoba tükörben, ahogyan figyel engem azokkal az ártatlan szemeivel, akármilyen fáradt vagyok, akkor is imádom ezeket a szemeket!
Mikor végre elérkezett a nap vége, és elaludt a picikém, csak álltam az ágya mellett és csodáltam, ahogyan alszik.
Megint és még mindig úgy érzem, hogy a világ legnagyobb boldogsága anyának lenni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: