Saját fotó, mások számára nem használható
Hanna korai érkezése kicsit, feledtette velünk, hogy közeleg a karácsony. Hirtelen nem lett fontos, csak az számított, hogy minden rendben legyen a babával.
A lehető legtöbb időt töltöttem a Koraszülött Intenzív Osztályon és elszomorított, hogy van olyan csöppség, akit az ápolókon kívül nem ölel meg senki. Édes kis tündéri kisbaba és senki sem kíváncsi rá? Majd megszakadt a szívem, főleg mikor kiderült, lemondtak róla a szülei.
A szobában volt egy tábla, amin különböző vizsgálatok szerepeltek, alatta pedig nevek. Megfigyeltem, hogy akinél hallás vizsgálat van előjegyezve, azok a vizsgálat után hamarosan hazamehettek.
A negyedik napon Hanna neve szerepelt a táblán. Eddig még nem is ringattam benne magam, hogy hazamehetünk a közeljövőben. Nem egész két hét volt karácsonyig, pontosan 10 nap.
A Klinika osztályait napok alatt jártam be. Először a terhes patológián “vendégeskedtem”, majd pedig a Nőgyógyászati részleg lett, átmeneti otthonom.
A kisbabám a NIC-en, ahol már ünnepi díszben pompáztak a kortermek, a folyosó, mikor Hannát először látogattam meg.
Nekem viszont cseppet sem volt karácsonyi hangulatom. Már háttérbe szorult. Egyetlen dolog volt fontos, hogy a kis csodánk rendben legyen, hiszen bármikor, bármi történhet. Folyton azon gondolkodtam, hogy nem maradhatok hetekig a kórházban, és őt nem akarom otthagyni és hosszú órákat utazni, hogy láthassam. Ott akartam maradni mellette. Akárhogy, akármi áron.
Most viszont felcsillant a remény! Megkérdeztem, hogy ez talán azt jelenti, hogy… a nővérke biztatóan mosolygott, amennyiben elérjük a „bűvös” két kilót, hazavihetjük Hannát.
Karácsonyra otthon lehetünk, és a világ legszebb, legédesebb karácsonyi ajándékát tehetjük a fa alá, a legnagyobb meglepetéssel, mert január vége, február elejére vártuk, de Ő már a karácsonyt is velünk szerette volna tölteni!
A kedves szemű doktor néni is tájékoztatott, hogy van még néhány vizsgálat, amit el kell végezni, és az antibiotikum kúrát végig kell csinálni, ami hétfőn vagy kedden fog lejárni, és ha meg van a súly is, nincs akadálya a hazamenetelnek.
Nagyon örültem és vártam a pillanatot. Közben Hannát már kivihettük az üvegajtóhoz, hogy megmutassuk a nővérének az üvegen keresztül.
Eljött a hétfő délelőtti látogatás. Mikor a szokásos fertőtlenítés és védő ruha után beléptem a szobába a babám ágya üres volt. Elkezdtem remegni, azt hittem elájulok. Hová lett a kicsikém?
Nővérke észrevette az ijedtségem és mondta, hogy Hanna már átkerült a „nagylányos” ágyba, hogy hozzászokjon a szobahőmérséklethez. Piros kötött sapi volt a buksiján, ami kicsit viccesen állt rajta. Már kivették a csöveket, egy branül volt csak a kis kezében.
Saját fotó, mások számára nem használható!
Apa intézte a hivatalban az anyakönyveztetést és a többi ügyet, majd megérkezett hozzánk. Ekkor vette először kezébe a picikénket. A kis feje belefért apa tenyerébe. Sajnos nem vihettük haza ezen a napon.
Az éjszaka nem sikerült aludnom, alig vártam, hogy reggel legyen. A délelőtt már a megszokott módon telt. Már csak egy szurit kaptam, ami már önmagában nagy öröm volt, mivel tele voltam véraláfutással, szétdurrant vénával. Sikerült lefejnem három evésre elegendő tejet, amit sietve vittem fel az osztályra, ahol meglepetés várt, mikor Hanna ágyához léptem! Egy dossziét találtam az ágyban, de mire megnéztem volna, a kedves szemű doktor néni mosolyogva jött oda és kérdezte: „Anyuka tudja, hogy ez mit jelent? Hanna hazamehet!” Még most is könnyes lesz a szemem, ha eszembe jut ez a mondat!
A doktor néni részletesen mindent megmutatott, ahogy mondani szokták „használati utasítással” ellátva távozhatunk.
Megetettem a kicsikémet, közben elmondtam neki, hogy hazamegyünk, apa jön értünk, és otthon ünnepeljük a karácsonyt!
Sietve telefonáltam apának, hogy hazavihetjük a hercegnőnket! Induljon értünk! Előző nap sűrű hóesés volt, ami még nagyjából megmaradt.
Délután 4 órakor boldogan léptünk be azon a bizonyos csapó ajtón, kezünkben a gondosan elkészített babakelengyével, a kis mózeskosárral.
A nővérke levette Hannáról a kórházi ruhát, és mi csak ámultuk az éppen két kilót elérő szerelem csomagunkat.
Atyaég, annyira kis pici és törékeny! Alaposan bebugyolálva, épp csak az orra volt kint, betettük az autó hátsó ülésére és nekivágtunk a várva várt utunknak. Együtt, most már hárman! Otthon pedig a nagylányom várja haza kishúgát, akinek a születésénél ott aggódott a műtő előtt, és sírt mikor kihozták a műtőből, látta, üvegajtón keresztül csövekkel…
Már sötétedett, és a várost karácsonyi fények ragyogták be. A mi kis csodabogarunk kinyitotta a szemeit, és nagyokat pislogva figyelte a fényeket. Tudatva velünk, megérkezett… hogy melegséget, boldogságot, szeretetet hozzon az életünkbe karácsonyra!
Saját fotó, mások számára nem használható
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: